ziona

Kis szünet után ismét itt. A fokozódó karácsonyi hangulat kivételesen megihletett.

Ahogy ma a társasági történések után bandukoltam a felspanolt, színes ünnepi forgatagban este, még az utolsó, értékes-sokat jelentő ajándékok után kajtatva, átfutottak rajtam az utóbbi évek karácsonyainak hangulatai és emlékei.

Régen borzasztóan utáltam a karácsonyi tortúrát, a kígyózó tömeget, az őrült lótás-futást, a mesterséges hangulatkeltéseket és legfőképp azt, amikor semmi ötletem nem volt egy szerettem ajándékát illetően. Rengeteg időm elment azzal, hogy kinyomozzam és megtaláljam a megfelelőt.
Emlékszem, amikor még a debreceni főtér kellős közepén azon zsörtölődtem, mennyire gusztustalan is, hogy a Mennyből az angyal szól mindenütt a sétálóutca kellős közepén, és a zene és a rengeteg díszítés együtt is mind-mind csak azt sugározza az emberek felé, hogy "ajándékot mindenkinek, fogyassz, vásárolj, mert elvárják tőled, ez a szokás!" A fogyasztói társadalom tökéletes manipulációja a talán legbensőségesebb érzéseken keresztül. Hogy merészelhet bárki is ilyet?

Aztán változtak a dolgok. Én továbbra is minden évben elszántan nyomoztam a megfelelő ajándékok után. És bár már nem Debrecen főterén, hanem a Westendben tettem meg a legtöbb kört, még itt is viszolyogtam eleinte a csilingelő zenéktől, amikkel úgy éreztem, álnok módon hatni akartak rám.
Az ajándékvásárlás nem, de a következménye viszont egyre nagyobb elégedettséggel töltött el. Mivel gondos utánajárás eredménye volt, mindig azt éreztem a végén, hogy megküzdöttem érte, de baromira megérte, mert igazi örömet fogok tudni szerezni velük, és úgy érzem, mindenki pont neki való és hozzá illő dolgot kap. Ez az érzés pedig pótolhatatlan a vásárlás végén. Ugyanolyan, mint amikor valakinek egy üdvözlőszöveget írok, ami igazán belülről jön, és pontosan érzi, amikor olvassa, hogy mennyire.

Az évek elteltével, és az egyik emlékezetes karácsonnyal pedig végleg megváltozott az annak idején alkotott képem az egészről. Azon a karácsonyon és az azt megelőző hetekben hálás voltam mindenért és mindenkiért. Kicsit újra kinyílt a szemem a körülöttem lévő emberek hatására, és - nyálas? - tele voltam szeretettel. Azt hiszem, akkor szerettem meg igazán az ünnepet. Igazi igényem támadt arra, hogy mindenkinek a legjobbat adjam. Fantasztikus, ha az egész ezen a hangulaton alapul. A fények hirtelen megszépültek, a karácsonyi dallamok nem voltak zavaróak többé, és meghitten néztem magam elé - ahogy haladt előre a visszaszámlálás, vált egyre bensőségesebbé a hangulat - még a személytelen, bumszli bevásárlóközpontok közepén is.

A tömeg már csak néha zavart igazán. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor mindig belefut az ember egy-két ismerősbe, ami alapjáraton tök jó dolog, komplikált esetekben pedig nyilván érdekesebb történet. Szóval gyerekkorban varázslatos volt, a felnőttkor elején kifejezett tortúrának hatott, és - láss csodát - mégis vissza tudta nyerni a varázsát számomra.

Bár a bevásárlások nagy részét már második éve a neten bonyolítottam le - összehasonlíthatatlan, hogy így pont azt kapja mindenki, amit szeretne, és még verekednem sem kell a tömeggel érte - nagyon szívesen mentem ki ma is a forgatagba, azzal a nyugalommal, hogy az ajándékok jó része már megvan, és azzal a vággyal, hogy ha tehetek még egy-két embernek egy kis tejszínhabot a torta tetejére, akkor kerül, amibe kerül, megteszem. Megtörtént, és most baromi elégedett vagyok.

Mindezek ellenére még mindig teljesen megértem azokat is, akik utálják az ünnepet. Ennek ugyanis mindig oka van. Ha egy ember életéből hiányzik valami érzés a számára fontos emberek iránt, vagy netán ők távol vannak, esetleg nincsenek, baromi nyomasztónak hathat a szeretetről szóló fennkölt blabla. De - mint tudjuk - ha épp nincsenek is, bármikor léphetnek az életünkbe fontos emberek, ha mi is készek vagyunk rá.

Én viszont megbékéltem. Sokmindent sikerült végre erőfeszítések nélkül elfogadnom. És most úgy érzem, életem egyik legizgalmasabb éve küszöbén állva várom az ünnepeket. Kitartást, minél kevesebb bosszúságot és meghittebb hangulatot mindenkinek az utolsó napokra!

Ui. 1: Befejezésül álljon itt Chris Rea Driving home for Christmas című száma, ami minden idők egyik legnagyobb örökzöldje, én legalábbis imádom. Lehet, hogy jövőre már én is ezt fogom tenni...

Ui. 2: támogassuk a Necsomagolj mozgalmat, hogy ne támogassuk a fák értelmetlen pusztulását! Én már megvettem a zöld szalagot.

Ismét üdv mindenkinek. Abból a felejthetetlen apropóból ragadok billentyűzetet, hogy nem is olyan rég tomboltunk egy hatalmasnagyot, mert kis hazánkban járt ismét a Sonata Arctica, és a koncerttel még nem ért véget az éjszaka - mivel kellően kitartóak voltunk, többedmagunk álmai is valósultak meg. Élménybeszámoló következik.

Zalaegerszegi barátnőmmel, Hannával, akit szintén a Sonata-fórumos berkeken belül ismertem meg, délután fél3 körül futottunk össze, aztán felém vettük az irányt, hogy lepakoljon és felkészüljünk az estére. Volt egy olyan érzésem, hogy baromi jó passzban vagyunk és ez egy sokat emlegetett este lesz. Elkészülést követően bevágva egy kis gyorskaját útnak is indultunk.

Nagyjából 6 körül érhettünk ki a Pecsa elé, ahol a kapu előtt már olyan 100 ember tömörült, a többiek pedig itt-ott lézengtek, java részük Sonatás pólókban. Nem volt ugyan tisztázott, hogy a kapunyitás vagy a kezdés-e a 7 óra, de a tavalyihoz hasonlóan megint nem voltak túl pontosak a szervezők, valamikor fél8 körül juthattunk be. Én várakozás közben óvatosan-taktikusan nyomulni kezdtem előre, közben megérkezett Gargaj is, elkértem a többiek kabátját, és motozás után (ahol szépen lenyúlták az ásványvizünket és energiaitalunkat) előrerohantam a ruhatárba, Gargajnak és Hannának pedig az volt a tisztje, hogy minél előbb foglaljanak helyet. :)

100 emberrel előttünk ugyan nem sok remény volt az első sorra, de csak összehoztuk, amiben 2 kedves fiatalember is segítségünkre volt. Mai napig nem tudom, hogy csináltuk. Hannát szívesen előreengedték, hiszen nem volt akadály mások számára a kilátásban, az előttem lévő srác pedig azt mondta nekünk, hogy inkább a Delain-re, az egyik előzenekarra kíváncsi, és szívesen átadja nekem az első sorban lévő helyét, mikor jön a Sonata. El voltam képedve. Minden ment magától.

Pontosan nem tudom belőni, hogy mikor, de olyan 8 körül kezdhetett a Winterborn. Nekem abszolút bejöttek, a hangulatot nagyon jól megalapozták, éljen a power metal továbbra is, hozzájuk is bármikor hangulatba tudok kerülni. A kilátás pedig már a második sorból is szuper volt, nem cseréltem volna semmire. Ha a srácok kinövik magukat, akkor megérdemlik.

Kis szünet után a holland Delain következett, akiknek a védjegye a gyönyörű és jófej énekesnőjük, az együttes karakterét teljesen megalapozva, ami lágy női vokállal kevert szimfonikus dallamos metált takar. Zseniálisak voltak, nagyon megszerettem őket. Aki nem volt ott, ízlelgesse, mert nagyon kellemes!

Ahogy a Delain elhagyta a színpadot, a srácnak megköszöntük mégegyszer az első sorban lévő helyet, és azonnal szuperplánba került a látkép, még nem nagyon hittem el. A tavalyiból okulva tudtam, hogy itt még lesz egy legalább 20 perces szünet, a tömeg meglepően sokáig is bírta ütemes kántálás nélkül, de olyan félóra elteltével végre követelni kezdtük az együttest. A táskámnak és a pulcsimnak a palánk előtt pont találtam helyet, minden feltétel biztosítva lett a fesztelen és maradéktalan koncertélményhez. A tömeg lassan előretömörült, és amikor a legkevésbé számítottunk rá, akkor kezdtek elsötétülni a fények.

Elkezdődött a Days of grays zongorás introja, a tömeg extázisba esett. A tagok a homályból szép lassan egyenként tűntek fel, természetesen utoljára az együttes lelke, Tony. Mindenki megkapta a neki járó üdvözlő üdvrivalgást majd az intro végén az együttes rázendített a legújabb single-lemezére - mi mással is lehetne kezdeni, mint a Flag in the ground-dal. Bár ez se egy örömhimnusz, véleményem szerint az új albumról még a legvidámabbnak mondható track az összes közül.

Tony bejelentette az elején, hogy a doktor már kiírta volna és pihenőt javasolt volna neki a torka miatt, de elhatározták, hogy végignyomják a koncertet. A tömeg eszméletlen hálásan fogadta a hírt, és készségesen segített énekelni, bármelyik dalról is legyen szó, bár személyes vélemény, hogy az új album trackjei sem a könnyen énekelhető vagy megjegyezhető kategóriák már, a Sonata a tavaly Unia óta kicsit lassított, ért, arculatot váltott a régi énjéhez képest, és egyre jobban tart a progresszív irány felé.

Szóval ahogy csak tudtuk, végigénekeltük a koncertet. Paid in full, The last amazing grays, Full moon, 8th commandment, Replica, Last drop falls... a teljesség igénye nélkül. Nem írom le a teljes setlistet, az átlag európai turnéhoz képest ugyanis kimaradt a Caleb és a Cage, ami ugyan fájt kicsit, de Tony szempontjából jobb volt így, és ezt teljesen megértette a közönség is.

Érdekes momentum volt, hogy a Last drop falls-nál (egyik szívemcsücske track) becsatlakozott a Delain énekesnője, Charlotte, és kisegítve Tonyt, ő énekelte végig a számot. Mi így is szájtátva (és énekelve) hallgattuk végig, nagyon szép összhangot teremtettek ketten.

Figyelemreméltó volt még a billentyű-és gitárszóló "szünetként" két track közt. Viszont sajnálatos, hogy a leges-leges-legkedvesebb Black Sheep teljesen kimaradt az idei repertoárból, ahogy a Victoria's secret vagy a White pearls, black oceans is.

A banda első távozása után a tömeg visszatapsolta őket, és felhangzott még az In black and white, a Don't say a word és a Vodka pedig a szokásos méltó finálé volt. Különböző ereklyék, köztük gitárpengetők is repültek a közönség felé, ami miatt mellettünk kis híján összenyomták egymást :) 

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a koncert maga az első sorból igazán hatalmas élmény, úgyhogy a jövőben sem fogok hátrébb lévő helyekre pályázni. Tony betegségével együtt is elég igazi volt az egész. Már ez önmagában bearanyozott mindent, de az estének korántsem lett még vége.

A Delain tagjai közben kivonultak pólót és CD-ket árulni, Gargaj beszerzett egy ereklyét, Hanna pedig megkérdezte Charlotte-ot, hogy találkozhatnánk Tonyékkal. A válasz az volt, hogy érdemes rájuk a turnébusznál várni. Közben csatlakozott hozzánk még egy lány, és összefutottunk Rékával, Hanna barátnőjével is. Együtt indultunk el kifürkészni fél12 körül, hol is van a Pecsa közelében turnébusz. Körbefésülve a terepet egyetlen opciót találtunk. Ugyan nem volt meleg, de lecövekeltünk többedmagunkkal, kb. 15 elszánt emberke lehetett a környéken közel-távol a busz közelében. Megint tizenévesnek kezdtem érezni magam, de szórakoztatott :) 

Gargajjal és Rékával együtt négyen ütöttük el az időt, és szemmel láthatóan egy körülmény sem zavarhatott meg abban, hogy kivárjuk a pillanatot. Egyszercsak egy viszonylag alacsony baseballsapkás egyed tűnt fel a színen távolról negyed 2 körül, mi pedig dörzsöltük a szemünket, jól látunk-e. Tony jól elbújt a sapka alatt, de ő volt az. A csajok tátott szájjal álltak, bennem furcsa belső feszültség lett úrrá - én sem hittem a szememnek. Elvégre mégiscsak arról az emberről beszélünk, akinek a munkássága miatt tavaly egy teljesen új zenei szegmens kapui nyíltak meg előttem, és vajon hány ezren vannak még, akikre ugyanilyen hatással volt?

Bátortalanul odasétáltunk, legjobban Hannának volt elállva a lélegzete, amit Tony érezhetett is, személyesen dedikált neki egy aláírást. És persze sikerült lefényképezkednünk. Egyetlen mondatot tartottam érdemesnek mondani neki, ami valahogy így szólt: "I know you're tired, just one sentence... you made me love the whole metal music..." - "Thank you" - válaszolta bólogatva, és a Collection nevű válogatáslemezt szépen aláfirkanttattam vele.

Lassan megjelentek egyesével a többiek is, a feszültség pedig nőttön-nőtt. Annak a kb. 15-20 embernek, akik kivárták a sorukat, felejthetetlen éjszakában volt része. Tommy, Marko, Elias és Henrik jöttek sorban, fáradtan, sörszagúan, de a rajongók szolgálatára még készen :) A busz előtt kialakultak kis klikkek, Elias, a gitáros pedig szóba elegyedett velünk, és azt hiszem, közel félórát beszélgettünk vele kb. 10-en a turnéjuk részleteiről, az albumukról, a szokásaikról. Nagyon közvetlen és szolgálatkész volt a srác.

Bár Gargajhoz (aki személyes metálszakértőm is :) tudtommal nem ez a stílus és ez a banda áll a legközelebb, ami a metált illeti, a koncert és az éjszaka miatt az ő szemében is nagyot nőtt a banda, saját bevallása szerint. Meghatottan vigyorogva nézte, ahogy ezeknek a csajoknak-srácoknak teljesül egy álma, és neki köszönhetjük a kinti fotókat is.

Kb. háromnegyed3-kor szólította fel a személyzet és a buszvezető a srácokat, hogy 5 perc, és indulás tovább. Másnap (azaz aznap), ha jól tudom, már Ausztriában lett volna jelenésük (de lemondták az osztrák turnét, és az ottani koncertek februárra tolódtak, ha jól tudom). Eliasnak kétszer kellett szólni, hogy elinduljon mellőlünk. Meghatottan integettünk és néztünk a busz után. Senki sem fogta még fel, mi történt. Hazafelé is félsokkos állapotban voltak a csajok. Kb. reggel 5-re sikerült hazaérnünk. Az egész este és éjszaka egyszerűen tökéletes volt.

Bár az új album szerintem az eddigi legszomorúbb és legösszetettebb, ami valaha kikerült a Sonata Arctica kezei közül, talán az egyik legkedvesebb is lesz a jövőben. Nemcsak azért, mert egy nappal azelőtt érkezett Finnországból hozzám, hogy megtettem az utolsó buszutam Zalaegerszegre. Nemcsak azért, mert az úton hallgattam meg először, és annyira passzolt az akkori hangulathoz, hogy csak az ablak felé tudtam nézni a könnyeimmel küszködve. Nemcsak azért, mert valami igazán mélynek a végét jelentette, és valami teljesen újnak a kezdetét - aminek nem tudom, lesz-e a jövőben létjogosultsága. És nemcsak azért, mert segít megélni és túlélni ezeket a fájdalmakat.

Mindig ezt jelentették ők számomra. Megélni és túlélni. Tavaly óta. Nem tudom, hogy most kinek, de köszönöm. Örülök, hogy vannak, és lehetőséget kaptak, hogy adjanak sok ezer embernek. Megérdemlik.

És végére is értünk a beszámolónak, azt hiszem. Köszönet Hannának a képekért!

Végezetül a jelenetek, ahol a bandatagokkal megilletődötten vigyorgok, mint a vadalma: 

Nagy szünet után ismét egy spontán-helyzet hozta Gargaj-féle beszélgetés, ami sírvaröhögést eredményezett.

Kis hazánkba látogatott a minap a tinikorom egyik meghatározó zenei irányzatát képviselő Scooter, és úgy döntöttem, raknom kell egy pipát amellé, hogy élőben megnézem őket.

Mondhatjuk, hogy a szerencse az egész este tárgyát illetően mellém szegődött, kezdve azzal, hogy jegyet Ravezedtől tudtam szerezni, aki hivatalos volt a koncert előtti eseményekre is. Így gyakorlatilag a kisujjamat alig kellett érte megmozdítani. Aztán jött a sorbanállás. Kicsivel 10 után érkeztem, végigálltam egy sort ahonnan hamar átirányítottak a szemben lévőhöz, ahol legalább negyvenen voltak. Fogalmam sem volt, hogyan, de biztos voltam benne, hogy megoldódik a helyzet úgy, hogy ne veszítsek még 20 percet. Fennhangon megkérdeztem, hogy hol a sor vége, mire két srác röhögni kezdett, hogy kissé messze, de menjek eléjük. Mázli 1. 

Mázli 2.: 10 perccel később jöttem rá, hogy az utolsó lehetséges pillanatban érkeztem, amikor még lehetőségem volt előretörni az ismerősökhöz.

Mázli 3.: ahogy a színpadhoz értem, már majdnem 15 telített sor várt negyed 11 körül, szálegyedül próbáltam keresni Ravezedet és SP-t, sms-t írtam. Ők a 2. sorban vártak, és a tömeget tekintve fogalmam sem volt, hogy jutok oda a 15. sorból. De mivel valahogy meg kellett oldani a helyzetet, Ravezed pedig telefonnal kezdett integetni a tömegből, szisztematikusan, óvatosan kezdtem áttörni a tömegen, mígnem maguk mellé tudtak húzni, 1 perc leforgása alatt. 

Színpad szuperplánban, ez már tetszik, de még 1 óra a kezdésig. 2 DJ próbálta bemelegíteni a tömeget, de a próbálkozás elég gyatra volt, sokan zúgolódtak már.

23:30-kor a tömeg majdhogynem leparancsolta a színpadról a DJ-t, ütemes Scooter és "töptöptöptöröröptöptöp" morajlások hangzottak fel a sorokból.

No, hol vagyunk?

Az együttes kb. 20 percet váratott a kezdéssel, aztán tűzeffektekkel belecsaptak a lecsóba. A második sorból ez felettébb kellemes volt, de ahogy lenni szokott, mindig elémkerült valaki, aki magasabb, így arra gondoltam, milyen jó is lenne a palánk mögül, az első sorból látni a dolgokat.

"Be careful what you wish for" - megkaptam. A tömeg ugyanis majdhogynem az elejétől olyan szinten nyomott hátulról, hogy aki nem a palánk vagy stabil pontok közelében volt, annak talponmaradni is kihívás lett. Nem tudom, ki az a paraszt, aki hátulról dominoeffektust akart előidézni, de korbácsot érdemelne. A koncert élvezeti értékéből nagyon sokat vont le, hogy azon igyekeztem, hogy minél kevesebb kék-zöld foltot szerezzek a nyomástól.

Mindenesetre előretoltak, és az első sorba kerültem - mondhatjuk, hogy Mázli 4. Közben a szekuriti a színpad előtt legalább 6-7 fuldokló vagy szenvedő embert emelt ki a tömegből. Hagyján, elénk került egy srác, aki levette a pólóját, és tekintve, hogy pólóban is mindenki agyonizzadta magát, remek élmény volt hozzádörgölődni az ő csoffadt izzadt testéhez is - ezúton üzenem, hogy szorulhatna beléd annyi kultúra és átérzés, hogy nem mások pólójával és felsőjével itatod fel a saját testnedveidet, bzmg.

Tomboltunk, ugráltunk, tapsoltunk, mindent, amit kell, én a pozíciómat kb. 20 percig tartottam, majd hátrébb sodródtam, és rövid idő után úgy döntöttem, hogy olyan szinten képtelen vagyok élvezni ezzel a szardíniásdoboz effekttel bármit is, hogy hátramegyek inkább. Na nemmintha ez egyszerűbb feladat lett volna, Ravezed is felajánlotta, hogy kiadnak elöl a szekusoknak, de erre semmi szükség nem volt, hátsó irányban is át tudtam óvatosan gázolni a tömegen.

Jól érzitek, sajnos, túlsúlyban vannak az élményt tekintve a negatívumok. Igen, erről főleg a tömeg tehet, illetve az a néhány ember, akinek köszönhetjük az élményt. De sajnos, a Scooter sem tett rám akkora benyomást, mint amit vártam. Nagyon szerettem azokat a nótáikat, amik még a '90-es évek klasszikusainak számítottak - Friends, Move your ass, Rebel yell, Fire, Let me be your valentine, de ezekből volt a legkevesebb. A végén visszatapsolás után még lenyomtak egy Hyper, hypert, de kb. ennyiben ki is merült a dolog, túlsúlyban voltak a 2000 utáni művek (sajnos), ahol már szerintem leginkább csak önmagukat ismételték. HP-nek pedig eléggé kiélt feje van már, és látszott rajta, hogy tucatszámra nyomják ezeket a show-kat, nem sok személyes jött át belőle.

Tegnap éjjeli koncertélményemben egyébként a tézis-antitézis-szintézis hármas egysége teljesedett ki.

Tézis: Bárhol vagy, élvezni a dolgokat csak teljes gőzzel érdemes, közel a tűzhöz, tehát elöl, az első sorokban - így lesz igazi élmény.

Antitézis: Igenám, de bárhol vagy, ha elöl helyezkedsz el, mindig lesz, aki téged támad és hátrébb akar majd szorítani, tehát elöl lenni kockázatos és veszélyes is lehet.

Szintézis: Hátul lenni viszont olyan, mintha gyakorlatilag semmire nem lenne rálátásod, és nem is lennél pályán. Nincs értelme. Ergo érdemes minden területen lehetőleg a kemény mag részévé válni - akár az első sorban, de csak azokban az esetekben, ahol a küzdelemnek van értelme, és megéri.

Valamint tanulság az is, hogy az élmény sosem lesz ugyanaz, ami valaha volt. És persze eszméletlenül tudok tombolni, kivéve akkor, ha arra kell koncentrálnom, hogy két kézzel óvjam a vesémet. Mindezt leszámítva természetesen kafa volt, a hangosítás apró bugjai igazából már nem is zavartak. Ennyi, és most nem több, azt hiszem.

A minap jött egy kedves ismerősöm gtalkon, hogy "ha már a blogból nem tudja, mi történik velem, a facebook és a twitter pedig kevés, megkérdezné, hogy hogy vagyok". Mondtam, hogy alapvetően a helyzetjelentések és az aktuális hangulat általában frissítve van, azt válaszolta erre, hogy "de azok sokszor csak linkek meg hülyeségek, itt pedig tényleg magadról írtál".

Ezen el kellett gondolkodnom. Magamról? Azt hiszem, azzal együtt azért sok más emberről is. Ugyanis ez nem egy sztorizóblog. Nem is szakmai, és nincs is kihegyezve egy témára. Meglehet, hogy sokaknak - főleg azoknak, akik a mindennapok hagyományos pörgésében élik ki magukat - unalmasnak is hat. Lelkizés van bőven, de lelkizőblognak sem hívnám. Ami saját tapasztalatot ideírok, azt pedig valahol mindig egy olyan hátsó szándékkal is teszem, hogy mások elgondolkodjanak rajta vagy okuljanak belőle. Jellemzően kijelentő mondatok, amiknek általában van tanulsága. Hozzáfűzni valóban nem sokmindent lehet, és még csak különösebb kommentezésre sem késztetek senkit. Abból fakadóan, hogy ez jön belőlem, azt gondolom, ez nem olyan nagy baj, hiszen sokszor, amihez nem tudunk mit hozzáfűzni, azt jobban tudjuk hosszan emésztgetni - de nyilván fordítva is igaz lehet a példa.

Több oka van annak, hogy picit elhallgattam, és még nem tudom, milyen gyakorisággal folytatom, ez valószínűleg hangulatfüggő lesz.

Az egyik ok, hogy nem szeretném önmagam ismételni. Úgy érzem, sokmindent szedtem már apróbb darabokra jópár megvilágításból, és ha megint leírom ugyanazokat a gondolatokat máshogy, annak nem sok értelme van. A másik ok, hogy az impulzusokat most inkább fogadom, és ritkábban adom ki magamból, mert egyre szűkebb azoknak a gondolatoknak a mennyisége, amit érdemesnek tartok arra, hogy megosszam. A harmadik ok pedig az, hogy kellően lefoglalom magam ahhoz, hogy este elalvás előtt már csak vegetáljak egyet (hálistennek).

Szóval mi a helyzet errefelé? Stabilan haladok egy ideje azon az úton, amerre haladnom kell. Egyre több dologgal békélek meg, és több dolgot tudok elfogadni magam körül. Egyre nagyobb biztonságot érzek, és egyre biztosabb vagyok a jövőmben, amiről nem is olyan rég még nem volt olyan határozott képem.

A küszöbén vagyok életem egyik legintenzívebb és legtöbb változást hozó szakaszának. Minél több információ jut el hozzám, annál többet tudok átadni. Minél többet edzem magam testileg és lelkileg, annál erősebbé válok. Minél jobban látom, hogy mások borús jövőképet látnak maguk előtt, annál jobban érzem, hogy azokra az emberekre, akiknek nem ilyen a világról alkotott képe, egyre nagyobb szükség van. Már egyértelmű, miért és hol van rám épp szükség. A kereső szakaszt tehát lassan felváltja a belső stabilitás érzete, amit szívből kívánok mindenkinek - ez természetesen sosem egy hirtelen jött állapot, hanem mindig egy folyamat, egy izgalmas bejárt út eredménye.

Ha egy közepesen szürke vagy netán szomorú lelkiállapot dominál Nálad, gondolkodj azon, mi nyomaszt. Tudatosan keresd a probléma gyökerét - amit elsőre nem is biztos, hogy meg akarsz találni, vagy szembe akarsz nézni vele. Mivel semmi sem történik ok nélkül, kár a hormonokra vagy egy reggeli botlásra fogni, hogy rossz napod van. A hosszan nyomasztó lelkiállapot általában abból fakad, ha közted/elvárásaid/vágyaid/igényeid és a jelenlegi környezeted, vagy téged körülvevő állapot/emberek közt különbségek vannak.

Ezek a különbségek nem mindig olyan nagyok - picik is lehetnek - de annál lényegesebbek. Egy nem megfelelő munkahely, lakás, anyagi helyzet, haveri kör, párkapcsolati állapot bármelyike eredményezhet "beszürkülést". A mondanivalóm lényege tömören annyi - sokakkal ellentétben - hogy ebbe egyáltalán nem kell beletörődnöd. Véleményem szerint hiába mondja az emberek 70-80%-a, hogy elégedj meg ennyivel, mert másnak se jut több, és örülj, hogy ez van - akár a válság alatt is - bullshit. Legyél hálás azért, amid van, és tudod értékelni. De az embernek nem természetes állapota az, hogy szürkén, átlagosan vagy boldogtalanul teljenek a napjai, még akkor sem, ha erről sokaknak más a véleménye. Többször volt már elegem egy-egy élethelyzetből, változtatni pedig nem mindig könnyű, de utólag egyértelmű, hogy minden változtatás megérte. Minél nagyobb változás volt, annál nagyobb lett az értéke is számomra. Bármikor lehetőséged van változtatni, mert Te vagy a felelős. És nem a tettek, hanem a gondolatok síkjáról indul ez a kérdés.

"Vigyázz, hogyan gondolkozol, mert az életedet a gondolataid formálják" - aki nem került valaha közelebbi kapcsolatba a Bibliával, az lehet, nem jönne rá magától, honnan ez az idézet. Én magam nem vagyok intézményes hívő - tisztelem a különböző vallásokat, világnézeteket, ami az értékrendem szerint érdemes rá (szélsőségektől mentesen, például), de rendkívül érdekesnek tartom, hogy a manapság Vonzás törvényeként emlegetett jelenséget pár évszázada is papírra vetették már.

Nem szükséges elhinni, de nem árt néha tudatosan odafigyelni arra, mi van épp a gondolataid fókuszában, érzelmi töltéssel megspékelve, majd pár óra/nap után szemügyre venni azt, hogy mi a különbség a témát érintően a megelőző és a jelenlegi lelkiállapot között. Például: az esetek többségében hiába akarsz valamit nagyon, ha nem tudod elhinni, hogy megvalósulhat. Furcsa ezt átgondolni, de van mögötte némi logika.

Ebben sincs semmi spanyolviasz, úgy érzem. De néha érdemes megállni 5 percre és átgondolni újra és újra, hol is tartasz valójában. Mára asszem, kibölcselkedtük magunkat, mindenkinek váljon egészségére! (Ez is elég szangvinikus poszt lett.)
Jóéjt!

Kellemes estét töltöttünk együtt Athival, Maxievel és Gargajjal, majd a hazafelé vezető séta közben (ami a munkahelyem székhelyén át vezetett) elgondolkodtam dolgokon, amik érdekes módon még kapcsolódnak is az előző témához (nevezetesen az otthonnak jövendölt ingatlanhoz), de ez akkor nem is jutott eszembe.

5 éve élek a fővárosban, és valamiért még mindig nem kopott meg a varázsa számomra. Nyilván, vannak kevésbé szívesen látogatott környékek, (jó esetben csak) koszos aluljárók, szmog és tömeg, ami elrettenthet, de igenis van Duna, vannak hidak, környező dombok-hegyek, Margitsziget, part, pörgés és események. És az élmények, amik ezutóbbiakhoz kapcsolódnak, sokkal többen vannak, mint az a tény, hogy az élettempó itt valóban nem nevezhető stresszmentesnek.

Amikor végigmegyek olyan környékeken, ahol már napi vagy heti gyakorisággal megfordultam egy ideig, egy hihetetlen biztonságérzettel kevert nosztalgia és szentimentalizmus jön elő belőlem - "otthon" vagyok. Mintha nem árthatna nekem senki és semmi, kicsit talán a "saját udvaromon" járok. Pocsék tájékozódóképességem egy előnye, hogy a lassú berögzülés legalább lehetővé teszi, hogy alaposan megmaradjon egy sokszor látogatott környék. Ehhez minimum háromszor kell visszalátogatnom egy helyre általában úgy, hogy közben nem beszélgetünk senkivel, és az útra koncentrálok. Vanezígy, de már elfogadtam, hogy ha kocsim lesz, az első beruházás egy GPS :)

Szóval Otthon vagyok. Így, nagy betűvel. Otthon vagyok Újlipótvárosban a körúttól a Dózsa György útig, otthon vagyok a Deák téren és környékén, otthont adnak Lipótváros ódon, de kedvesen nagy épületei, a Szabadság tér, a Parlament képe, otthon vagyok a Móriczon és a Moszkván, a Margit-híd budai és pesti hídfőjénél, a Déli környékén, a Böszörményi úton, a Blaha környékén, Őrmezőn, Újpest-központban vagy a Bajza utcánál.

Hirtelen ennyit tudok felidézni. Talán banálisan hangzik. De élvezem és még mindig tudom szeretni.

Ami viszont még ezeknél is sokkal fontosabb: igazán otthon mégis ott vagyok, ahol hasonló gondolkodású emberek vesznek körül. Az mindennél többet tud adni - amennyiben jó a haladásunk iránya.

Elnézést, teljesen hanyagolva volt már ez a felület. Facebookon és Twitteren mindenesetre követhető vagyok.

Túl sok tényező vonta most el innen a figyelmet, elhallgattam picit, az információ most fordítva áramlik - folyamatos szellemi és testi edzésben vagyok, ami meglehetősen sokat tesz hozzá az életemhez.

Szép dolog a Carpe Diem-életfilozófia, de egyszer ennek is vége. Időszakosan mindenki életében eljön az a pont, amikor nem a mán, hanem a közeljövőn van a fókusz. Mindez pedig nem erőszakkal, vagy külső körülmény hatására, hanem saját belső igények miatt alakul ki, és nagyon jól van ez így.

Az idő nem áll korlátlanul rendelkezésre, úgyhogy hasznosan érdemes eltölteni. Az az egyetlen dolog nem mindegy, hogy erre 20, vagy 40, esetleg 60 évesen ébred rá az ember lánya/fia.

Első lépések egyikeként tehát sasoljuk az ingatlanpiacot, hol is akarunk sajátot birtokolni.

Nem kifejezetten szeretem, amikor folyamatosan idézgetnek az emberek és nem tolmácsolnak saját gondolatokat, viszont szeretem, amikor valamit olyan jól megfogalmaznak, hogy nem lehet mit hozzátenni és teljesen egyetértek vele.

A legtöbb ember boldogság megtalálására vonatkozó terve annyiból áll, hogy nagy drukkban keresztülvergődjenek a napon, azt remélve, hogy valahogyan valami majd csak adódik, ami boldoggá teszi őket. Ám a boldogság nem olyasmi, ami csak úgy az ölünkbe pottyan. A boldogságnak - ennek a páratlan érzelemnek, amelyről tévesen úgy hisszük, hogy csak azután nyerhetjük el, miután kivívtuk a sikert - meg kell előznie a siker elérését. A boldogság legalább annyira oka, mint következménye a sikernek, és a jelenlegi körülményeinktől függetlenül tetszésünk szerint bármikor képesek vagyunk a boldogság élményével gazdagítani életünket.

/Jim Rohn - Az élet kirakójátékának öt legfontosabb darabja/

Nos, nem egészen két hete valósítottuk meg a legalább fél éves tervet Derelict kollegával, nevezetesen egy fotózást, neméppen szokványos körülmények között. Életemben először fotóztak stúdióban, nemmintha gyakran hódolnék ennek a hobbinak, inkább fogalmazzunk úgy, hogy kíváncsiságból néha ebbe is belekóstolunk.

A sztori az előző munkahelyünk grundján indult, ahol egy kávészünet közepett fotózás kapcsán beszélgettünk arról, mi ciki és mi nem, és valahogy kicsúszott egy mondat a számon, hogy "A fehérneműs fotózás végülis azért nem ciki, mert annyit mutatsz magadból, amennyit bárki láthat a strandon is bikiniben." Első pillanatban még nem jutott eszembe leasszociálni saját irányba a kérdést, Nándor viszont megkérdezte, érdekelne-e. Elég gyorsan futtattam át a lehetséges érveket és ellenérveket magamban, és arra jutottam, hogy 1.) ha nincs mit szégyellni, miért is ne, 2.) amúgyis szeretem a szoftos, picit visszafogott, de pikáns cuccokat és fotókat, 3.) akkor már inkább így lássanak, mint elhanyagolva, felkészületlenül bárhol máshol.

Kétségtelen, hogy minimális exhibi is kell hozzá, de az a véleményem, hogy az átlag hozzáállás sem egészséges a nők részéről ebben a kérdésben, legalábbis a mi égtájunkon. Gyönyörű nők takarják el magukat csak azért, mert elvárásnak érzik ezt, vagy mert a tökéletes topmodellek elhitetik velük a plakátokról, hogy ők csak 80%-osak.

Ez egy legalább annyira szomorú dolog, mint az, hogy ma alig hallani olyat, hogy valaki nyíltan vallja, hogy büszke valamire, ami az övé. Ez lehet egy társ, lehet egy tulajdonság, a család, vagy akár a barátok. Nem becsüljük eléggé az értékeket, mert nem sikk becsülni őket. Követelőzni, becsmérelni mindig könnyebb. És egy "mértékadó" példához is könnyű viszonyítani. Én vallom, hogy minden nőben ott a feminin szépség, akár vastagabb, akár vékonyabb csontozatú. Semmi sem ettől függ. Attól már inkább, mit hoz ki magából, hova fejlődik kívül és belül.

Vissza az eredeti témához, egy belvárosi stúdiót béreltünk 3 kerek órára, amiből az első a sminkkel telt, és joggal mondhatom, hogy profi ellátást kaptam Kriszti személyében, aki később is sokat segített tanácsokat adni a beállításokhoz. Összességében 3 óra nagyon kevés idő egy ilyen szettre, de a végeredmény sokkal jobb lett, mint amit először hittem, az első aktív órában ugyanis még feszengtem picit, csak az utolsó lett oldottabb.

A fotózás teljes menete Derelictnél le van írva, így nem ismételném őt.

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy rengeteget adott számomra ez a dolog. Áprilisban állapodtunk meg, hogy a végleges időpont május lesz. Nem görcsösen és szakadatlanul, de elkezdtem arra figyelni, mit és mennyit eszem, mennyit mozgok, és nekiveselkedtem annak is, hogy felszedjek egy kis színt a szoliban, ami amúgy majdnem lehetetlen küldetés ennek a típusú bőrnek. Pár lehetséges összeállítás átbeszélése után kitaláltam az öltözetbeli koncepciókat is. A beállítások zömében Nándor javaslatai, és nem gondoltam volna, hogy miből lesz a cserebogár, azaz milyen pózok néznek ki igazán jól a fotón. Sokat tanultam ebből, bár néha fárasztó volt 2 percig ugyanabban a pózban ücsörögni, itt jegyzem meg, nemfeltétlen irigylem a modellek egésznapos munkáját.

A végeredmény úgy érzem, igazolt mindhármunkat, és nem szégyellem kimondani, hogy büszke vagyok rá. A legelégedettebb nőnek is nagyon jólesnek időnként a pozitív visszajelzések, és ami az egyik legfontosabb - kedvesemnek is nagy örömet sikerült vele szerezni (előtte egyébként megkérdeztük, mit szólna hozzá). Egyszóval, kedves hölgytársaim, én csak biztatni tudok mindenkit, ha kérdőjel van a fejében, és úgy érzi, lehet, hogy nincs mit szégyellnie.

A nők a legritkább esetekben mondanak olyasmit, hogy elégedettek magukkal. Nyilván mindannyian magunk tudjuk, min lehetne még javítani, de higgyétek el, annál nincs jobb érzés, mint amikor a tunyulás helyett küzdelemre adod a fejed, és kis idő múlva látod az eredményét. Azóta nem mondok le a reggeli tornáról sem, pedig most nincs esemény, amire készülnöm kéne. De egyszerűen az érzet merőben más, hogy minden nap teszel valamit magadért.

És itt jön a csavar, ugyanis akármennyire hiszed, sosem csak magadért teszed. Úgy szoktam ezt értékelni, hogy azzal, hogy az ember kihozza magából a legjobbat, elsősorban a párját tiszteli meg, de mindig kihat az egész környezetére is. Az alacsony önbecsülés súlyosan károsítja a párkapcsolatod és minden szociális köteléked. Kinek lesz kedve azzal beszélgetni, aki a napi stressz kellős közepén még lejjebb húzza a másikat?

Az urakra is sűrűn jellemző, hogy az elvárásaik nagyok az ellenkező nemmel szemben, de ők maguk semmit nem tesznek magukért. Szomorú. Szerintem jogosan távozik tőled az, akitől többet vársz el, mint saját magadtól, akár külső, akár belső tulajdonságokra gondolunk. Tiszteld meg a másikat azzal, hogy megteszel mindent azért, hogy a legtöbbet kapja tőled!

Köszönöm mégegyszer Nándornak és Krisztinek a közös munkát, és őszintén remélem, nem ez volt az utolsó együttműködésünk. Teszemhozzá, Nándor egy úriember, folyamatosan növekvő szakmai tapasztalattal, és bárkinek tudom ajánlani, aki profi fotókra áhítozik. Hajrá!

Linkz
Derelict kollega honlapja
Derelict Flickr photostreamje
A fotózás az ő szemszögéből
A szett fotói

Lehet, hogy ma alacsony az ingerküszöböm, de fogalmam sincs, hogy lehet valaki ilyen spontán-ironikus. A szomszéd már biztos látatlanban imád a hangos felröhögések miatt.

I. Hím-bölcsesség
Gargaj says: ferfit szeriadugasert dicserni olyan mint a vietnami veterant azert hogy letarolt egy falut

II. Twitter
ziona says: már volt olyan hogy olyan facebook-postot akartam írni hogy "bazzeg, és írnám, és a gargaj nincs fb-n"
ziona says: de már twitterre is kinyomom mikó eszembejut
Gargaj says: namost
Gargaj says: en szoktam szimulalni mi lenne ha lenne twitterem
Gargaj says: mittomen, eccer probabol egy txtbe irkaltam
Gargaj says: de telleg csak ijen 5-6 alkalommal
Gargaj says: eleg szanalmas volt :D
Gargaj says: de legalabb osszegyujtottem a magyarnyelv osszes hangutanzo szavat

III. Zenei ajánló vs. pasik egyirányú fókusza
Gargaj says: http://www.youtube.com/watch?v=mb5vOZGE8RQ
Gargaj says: kurvajo alapanyag de olyan uresnek tunik
Gargaj says: meg kicsit tulfokuszaltak a csaj dekoltazsat
Gargaj says: nem mintha zavarna mer van mint nezni rendesen
Gargaj says: csakhat megis
ziona says: "hát elvonja a fiygelmet bakker, milyen olcsó húzás volt"
ziona says: "persze nemmintha zavarna, csakhátazér" :D
Gargaj says: nade erted, internet, szeretem ha a zene el van kulonitve a pornotol :D
Gargaj says: en egy szimpla ember vagyok, egyszerre csak egyre tudok koncentralni :)
Gargaj says: illetve kettore

IV. Eredmény
ziona says: ah
ziona says: lehet hogy nem is most írok postot
ziona says: hanem reggel ha fel bírok kelni
Gargaj says: i win :D
Gargaj says: le lettel szerelve mint a trabantlokharito a tocsa elott
 

Dave Rodgers, italian songwriter, 46. Egyszerűen nem tudom megunni az egyszámos munkásságát 2 hete, a Super Eurobeat-őrület óta. Ez a rendkívül lírikus kezdetű remix pedig most odarak, főleg, mikor belecsap a lecsóba!

Space Boy (Grand Mix) - Dave Rodgers feat. Mike Garson & Rafael Moreira

Amikor önerőből megszabadulsz egy rossz szokástól, beidegződéstől vagy gondolati fókusztól, akkor egy pillanat alatt kitágul a világ a határaiddal együtt, és olyan eseményekkel találod szemben magad, amikre addig egyáltalán nem számítottál, utána viszont természetessé válnak számodra. Ezt az érzést minél többször kívánom mindenkinek, aki él és mozog! 

Hú, mennyi ideje nem postoltam. Mondhatni, a legtöbb megnyilvánulásra tényleg elég volt 2-3 sor a Facebookon, és azoknak se mindnek volt értelme. (bár nagy vonalakban a mikroblogok hány százalékának van, na mindegy...)

Rengetegminden pörög belül, de nem tudnám kiadni most, nem is teszek kísérletet rá. Röviden úgy lehetne leírni, hogy volt egy start valahol, van egy cél, és a kettő közt vagyok most egy szigeten, ami vélhetően az utolsó megszállási lehetőség az igazi tengeri út előtt.

Olyan trackekre találtam ma véletlenül rá Gargaj barátom segítségével (szerintem már bánja), amik iszonyrégi húrokat pendítettek meg, az igazi, vérbeli '90-es 160bpm-es eurodance kategóriából. (Igen. Sajnos ezen nőttem fel, emiatt valszeg sosem fogok tudni teljesen elszakadni).

Elsőként itt van Max Coveri-től a Running in the 90s, amit nem tudok hova tenni, ugyanis sosem hallottam előtte. Az alap nem túl erőteljes, a dinamika viszont valamit nagyon eltalált bennem. Amikor ez végigment, indult az újabb hasonló, és egy mégújabb... egyszerűen nem tudom abbahagyni, azóta zsinórban nyomom.

Nem tudom elfelejteni a '90-es éveket. Tudom, kevesek talán szintén úgy vannak vele, mint én, sokak számára viszont nem összemérhető a '70-es és '80-as évekkel (ami igaz is), viszont minden generációnak az a legkedvesebb, amin ő felcseperedett. Hamisítatlanul emlékeztet arra a naív, álmokkal teli lázadó valakire, aki anno voltam.

És miközben azon gondolkozom 26 éves korom hajnalán, hogy elkezdjem-e a szemránckrém rendszeres használatát (megelőzés céljából), ezek a trackek ezeket a régi szikrákat csiholgatják, és valami visszafoghatatlan hang ordít belülről általuk is: nem húzhatsz sémákat az életedre, még akkor sem, ha elvárják Tőled. És még akkor sem, ha valami a társadalmi normák szerint csak egyféleképp helyes a kötelezettségeid, kötelékeid vagy vállalt felelősséged érintő kérdésekben. Ha úgy tetszik, folyamatosan alkudozol az Élettel. Ha többet akarsz, ki kell nyúlnod érte, ha nem tudod, mit akarsz, önkéntelenül mások akaratát érvényesíted, és másoknak ad az Élet, veled szemben. Rajtad múlik, mennyit vársz el tőle. Emlékszem, annak idején sokat vártam tőle. Nem érzem, hogy kényszeresen lejjebb kéne adnom ebből a lényegi kérdéseket érintően. Mit gondolsz, Neked vajon mennyi jár belőle?

Ha nem Facebookon, akkor itt, de ezt muszáj vagyok megosztani mindenkivel. Nyilván legtöbbetek ismeri a Scorpionstól ezt az örök darabot, de a Youtube-on rátaláltam egy szimfonikus kísérettel megspékelt verzióra, amivel együtt nálam teljesíti a telt hangzásvilág és a dinamizmus követelményeit is.

Tegnap csengett a fülembe, de ma shoppingoltunk egyet, és - láss csodát - közben is felhangzott háttérzajként. Nem lehet véletlen :)

Több oka is van annak, hogy mostanság ritkábban postolok.

1.) önmagam ismételni nem szeretném, 2.) a pillanatnyi hangulatjelentések a facebookra mennek, 3.) felesleges infokkal terhelni a sávszélt szerintem bűn. Azért van olyan, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy leírjam, mennyire fantasztikus volt az elmúlt két hétvége. A Chosyval tett debreceni látogatás Vicnél, a mostani hosszúhétvége Trixi barátnőmmel, a tegnap este Krisztivel. De széles körben ez nyilván nem sokat mond a többieknek.

A lényeg inkább az, hogy becsüljük meg azokat, akik önszántukból, érdek nélkül vagy számunkra pozitív érdekkel vesznek körül minket. Nagyon hálás vagyok értük, és - ha ez szerencse - akkor szerencsés is. De a szerencse intézményében egy ideje nemigazán hiszek. Egyszerűen becsülöm azt a részét a körülményeknek, ami tényleg nem tőlem függött.

Sokat gondolkodtam az elmúlt években azon, hogy a nagy olvasottsággal rendelkező én-blogok jó része mitől népszerű. Egyrészt attól, hogy emberszagúak, de jelentős mennyiség ebből tényleg abba a túlzásba esik, hogy a válság-érzetet (anyagilag, lelkileg, minden téren) tartja fókuszban, és - bár én becsülöm ezen bloggerek munkáját is - sajnos, a világvége-érzéssel az emberek döntő többsége jobban tud azonosulni.
Annak idején volt, hogy azon gondolkodtam, talán panaszkodnom kéne. Egy idő után jöttem rá, hogy akárhogy erőltetném, nem ez jön belőlem. Akkor miért is írok?

A problémák fókuszban tartása csak növeli a probléma látszólagos nagyságát, tehát ma már nagyon veszélyesnek tartom ezt a hozzáállást, mert önmagába forduló spirálfolyamatot eredményez, ami megoldáshoz soha nem vezethet.

Bár nagyon jó hallgatóság tudok lenni, egyes emberek számára olykor mégsem ideális, gondolok itt azokra, akik csak elvárják, hogy csendesen meghallgassam őket. Rögtön azzal a válasszal állok elő általában, hogy hogyan lehetne a helyzeteket megoldani. Aztán szomorúan tapasztalom, hogy az illető nem megoldani akarja a problémáját, csak elsírni, majd tovább fürödni benne. Bocs, gyerekek... tudok hallgatni, át is tudom a problémát érezni, de hogy passzív maradjak egy ilyen beszélgetésben, azt ne várja tőlem senki.

Bárki át tud állni megoldásorientált gondolkodásra probémaorientált helyett, de teljesen érthető, hogy a kezdet a legnehezebb. Ott még minden eredményt nélkülözve kell átállítani a fókuszod úgy, hogy nem tudod, mennyire leszel hatékony. Érthető, hogy itt kételkednek legtöbben.

Mégis azt mondom, hogy jópár próbát megér lerakni magadról a terheket, csalódásokat és észrevenni azt, hogy a mostani döntéseid során milyen múltbéli tapasztalatokra hagyatkozol. Ha észreveszed, hogy néha keserű tapasztalatok irányítanak, ha korrigálni tudod útközben ezt az irányt, egy idő után akárhol tartasz majd külsődet, körülményeidet, munkádat tekintve, nem cserélnél senkivel. A lottónyertessel vagy a szupersztárral sem. Most lehet, hogy nevetsz ezen, de akkor belül esélyes, hogy lesz még mit rendbetenni. Ők a saját útjukat járják, te a tiedet, és ha hirtelen csöppennél egy ilyen út közepére és semmiért nem kéne küzdened, rövid távon el is veszítenéd, még a vagyon is értéktelenné válna számodra. Abszurd, mennyien gondolnak ebbe bele felszínesen, és mennyien nem gondolják át ténylegesen. De akkor mi más lenne a magyarázat az elszegényedő örökösök és lottónyertesek példájára?

Megszerezni rövid távon sokmindent meg lehet, de megtartani - egy teljesen másik dolog.

Mára már mindenki számára nyilvánvaló: a Facebook nagyot robbantott a közelmúltban. Alapvetően kezdett gyanús lenni, mikor minden nap bejelölt valaki, és jóideje bennvagyok, de sokszor felé se néztem. Ma már az iwiw egy statikus passzív-site érzetét kelti a Facebook mellett, gyanítom, ezt a közeljövőben a konkurens intenzív hadművelettel kompenzálni is akarja majd, de nem lesz könnyű dolga, hiába mögötte a nagyobb magyar adatbázis.

Sokáig anyáztam magamban, hogy ennél haszontalanabb időtöltést nem tudok elképzelni, főleg, ha a "Melyik magyar celeb vagy te" és hasonló elhanyagolhatatlan kvízeket látom, sőt, az elején kifejezetten bosszantónak hatott, hogy mindenki kvízeket töltöget, a falam pedig olyasmivel van tele, amire nem biztos, hogy minden esetben kíváncsi vagyok. Az ismerősök státusz szerinti rangsorolása nem lenne haszontalan, és ezáltal egy szűrés a falra, mert mindenkinek van, akivel lehet, hogy egyszer beszélt életében, ezzel szemben pedig vannak a közeli barátok, akik magánélete már számunkra is érdekesebb.

Aztán erre rákontrázva arra jöttem rá, hogy nem is olyan nagy baj ez. Vannak, akikkel jóideje nem beszéltünk, és most kommentelhettünk egymás rövid megnyilvánulásaira. És úgy egyáltalán, a júzernek barominagy szabadságérzetet ad az, hogy mindenről nyilváníthat véleményt. Hozzátéve ehhez pedig a kíváncsibb típus többet megtudhat a távoli ismerőseiről is, és itt nem a bulvár infora gondolok, mert az engem sosem foglalkoztatott tág körben. Egyszerűen lehetőségem van többet megtudni azokról, akiket szimplán ismerek. Persze akit ez zavar tág ismeretségi kör szintjén, azt is teljesen megértem. Ezek nem kért, nem várt infok, és senkit nem érdekelhet mindenki.

A Twitterhez többször fogtam hozzá, de nem tudtam rávenni magam hosszabb távon. Külön egy szolgáltatás csak az egymondatos böfögésekre - nos, ezt nem nekem találták ki. De meglepődve tapasztalom, hogy mióta gyakrabban jelentkezem be Facebookra, ott van indíttatásom egymondatos hangulatjelentéseket írni - talán azért, mert nem tulajdonítom neki "egy külön szolgáltatás" jelentőségét, másrészt ergonómiai ráhatást illetően jól kitalálták a komment mezőket, el kell ismernem, ösztönöznek.

Nem utolsósorban sajnos, egymondatos jelentések ide vagy oda, a blog rovására is ment. Mozgalmas, és az aktuális eszedbejutó infok kipotyognak oda, a kifejtésük pedig elmarad. Persze az elmúlt napok is kellően mozgalmasak voltak ahhoz, hogy ne tudjak aktív aggyal leülni este huzamosabb időre, de ennek inkább örülök. Bármi is legyen, eltűnni úgysem fogok innen sem.

Mivel ritkán néztem fel előtte Facebookra, nem foglalkoztatott különösebben a layout, pedig sokan fikázzák az újat a régihez képest. Néhány dolgot nehezen találok meg benne mai napig, de ez régen sem volt másképp, úgyhogy részemről mindegy - maga a koncept megvalósítása viszont riszpektet érdemel, még akkoris, ha nagyobb része haszontalan időtöltés, és csak a kisebbik százaléka érték.

Régi-új csillag van nálam fókuszban pár hete zeneileg. Az a nemzetiségileg abszolút összetett speedmetal banda, akik elismerem - meglehetősen egyszámosak, mégis, megőrülök a munkásságukért.

Gargajjal voltunk egy hónapja a koncertjükön a Dieselben, aki szimplán a friss single-t is csak annyival illette pár hónapja, hogy "a gitáros f...verés ugyanaz maradt" :)
Tény, de ha fogékony vagy a tempós-dallamos vokállal és jólcsavart gitárszólókkal tarkított metálra, akkor nehéz őket megunni.

Szóval a finn Turisas-sal karöltve koncerteztek nálunk, akik szintén belopták magukat a szívembe egy perc alatt a szőrös trolljelmezekkel és a dallamaikkal (miért nem vittem fényképezőgépet, grrr). A Turisas "slágereit" is sokan ismerték a közönség soraiban, és velük együtt ordították. Nagyon jól felfűtötték a tömeget, a hangulat már az előzenekar alatt a tetőfokán volt, olyannyira, hogy a közönség soraiból valaki feladott egy pálinkás butykost a bandának, és a frontember másodjára ki is itta a tartalmát. (Természetesen sörök is ki voltak készítve a színpadon szegény szomjas tomboló zenekarnak.) A harmonikás csajszi pedig egy iszonyjó tempós szólót nyomott később a Dragonforce-szal, bár ő nincs az ofisöl tagok közt, ha jól látom. Mindenesetre amikor a kedvenc Heart of Turisas és Battle Metal mellett felismertük a Boney M-féle Rasputin metal-átiratát (a video is üt, nézzétek meg), Gargajjal rendkívül jót röhögtünk. Battle Metal!

Az ütemes Tu-ri-sas morajlást a Dra-gon-force váltotta fel, és 20 percet (félórát?) biztos vártunk a bandára. Gargajra néha hátrasandítottam, én már a 3. sort tapostam (meg ők engem), míg ő egyre hátrébb került. Az Ultra Beatdown indítódalával, a Heroes of our time-mal kezdtek, de előtte legnagyobb meglepetésünkre egy chiptune-bevezető hangzott el, nevezetesen a Last Ninja 2 első subtune-ja 1988-ból. Olvadozás, wtf, hú, nemhisszükel. De tessék, csak azért hogy elhiggyétek (nem nálunk készült felvétel, de itt is ez volt a műsor - és itt letölthető a sid is):

A nyakunk és karunk egy idő után észre se vettük, hogy kiállt a sok csápolástól, de ilyen bpm mellett nem csoda. Amikor felhangzott a nagykedvencem, a Revolution Deathsquad, már eszementjó volt a hangulat. Egyébként asszem, többé nem félek attól, hogy agyontaposnak - a tempós metálkoncertek soraiban az nyer, aki jobban tombol, az meg ugye jól megy. Itt a Heroes of our time:

Közben akkor hallottam először egy csomó gyöngyszemet, amik azóta eszméletlen kedvencek lettek, mint a Heartbreak armageddon vagy a Last Journey Home. Az utóbbi refrénjét még 123-szor biztos hogy meg fogom hallgatni, ez pedig egy határozott számnév. Awwww!

Shine glorious we ride, we stare into the blackened sky,
Save the last command, the virtue blinding,
So far beyond the sun, still blinded with the fire inside,
Once alone again, the silence stands for our last journey home! ;)

A koncert utáni legnagyobb fájdalmam az volt, hogy az Ultra Beatdown (az utolsó albumuk) csak utána jutott el hozzám. Pedig meg kell hogy mondjam, a 4 albumuk közül az lett az abszolút favorit. Egyszerűen imádom! A jól ismert Through the fire and flames adta meg a záróakkordokat egy visszataps után. (ugye emlékeztek, kedves GuitarHero-és Audiosurfőrültek?)

Koncert után egy srác mellettünk (akkor már a másfeledik sorban voltam) közölte, hogy bezsákmányolt 5 db gitárpengetőt, de egyet se hajlandó adni senkinek. Ejnye. Nem baj, én kezembekaptam egy félliteres ásványvizes üveget, és csak hogy a hülyeség tetőzzön, haza is vittem (ők ittak belőle, igen).

Egy pólót is aláfirkantottak kérlelésre gyorsban leköszönés előtt, a srácot percekig csodálva állták körül, egy másik pedig közölte, hogy egy hétig nem mos kezet, mert kezet fogtak vele (ajaj). Bár megjegyzendő, az együttes frontemberénél, ZP Theartnál én még kevés ápoltabb metálénekest láttam. Látszik rajta, hogy ad a megjelenésére haj-és testügyileg is.

Utána összefuttotunk Áronnal, aki szintén zenész (8bit chip-powa), és ültünk még másfél órát egy-egy sör mellett, ami nem elhanyagolható másnaposságérzethez vezetett reggel (sose volt még ilyen pedig, legalábbis nem 1 sörtől).

Szóval a Dragonforce, bár furcsán és kaotikusan gyorsnak tűnhet, a dallamos refrének által teljesen megszerethető, a többperces gitárszólóival együtt (amiket én is sokalltam annak idején) és egyszámossága ellenére is. Zio toplistáján mindenesetre biztos második marad, és néha vetekszik az első helyezett Sonatával is. That's absolutely my speeeed!

És ez maradt a mindenkori favorit a pár posttal ezelőtt említett Strike of the Ninja ellenére: The Last Journey Home! Bár azért valamivel még vetekszik, és az EZ. Meg a Machinae Supremacy ennek nyomán :P

Ha végigtekintek az eddigi utamon, van egy alapvető tulajdonságom, ami amekkora előny, néha ugyanakkora hátrány is. Bár hosszútávon nem tudok rá az utóbbi módon tekinteni. Ez a tulajdonság az, hogy képtelen vagyok huzamosabb ideig haragot tartani. Akinél ez valaha mégis előfordult, az nagyon kihúzta a gyufát, és mélyen gyökerezett az ok. Viszont akkoris pontosan tudtam, hogy leginkább csak saját magam mérgezem az érzéssel.

Szóval megvolt a kettővel ezelőtti post eredménye, ugyanis azoknak az embereknek, akik az írás közben megfordultak a fejemben, mindegyike megkérdezte privátban, hogy ugye nem rá gondoltam, mert ő nem érzi, hogy ez így lenne.

Egy kis önkritika, avagy beismerés következik. Nem azon van a hangsúly, hogy a középpont én vagyok, mert azt hiszem, ez másoknak is tanulságos lehet.

Mosolyogtam, aztán rájöttem, hogy nem kezeltem egyénszinten a kérdést, és szerettem volna sémát húzni a kapcsolatokra, vagy besorolni őket valahova. És minél jobban szeretnéd, annál inkább lehetetlen. Minden kapcsolatnak megvannak az egyéni összetevői, és egyik sem hasonlít a másikra, maximum egy-két részlet tekintetében.

Az is sűrűn előfordult velem, hogy tompítva bár, de még kellő éllel írtam az értékrendemet érintő olyan dolgokról, amiben nem ismerek kompromisszumot. Bár elfogadom, hogy mások más állásponton vannak, ez az érzés a mai napig olyan mélyről ordít belőlem, hogy nem tudom visszafogni, ha látom egy emberen, hogy nem maradtéktalanul boldog az életét érintő fontos területeken. Talán ki van hegyezve a fülem ezekre a hibákra, mert én is elkövettem őket. Talán azért jön ilyen mélyről ez, mert számomra fontos emberek miatt én is majdnem beleragadtam kompromisszumot igénylő kapcsolatokba, helyzetekbe, kizárólag a másik érdekei miatt, és többször lett vége ezeknek hasonló érzéssel, nevezetesen hogy szabad madárként repültem tovább, csak a döntést volt nagyon nehéz meghozni. Az érzésért viszont, ami ezt követte, már önmagában érdemes itt lenni. És ezen a téren soha egyetlen döntésem nem bántam meg.

Minden téren ilyen vagyok - büszke arra, hogy ha kell, megteszem a szükséges lépéseket. Még akkoris, ha borzalmasan fáj. Még akkoris, ha rettegek tőle. (Ezeket legyőzve úgy gondolom, minden ember büszke lehet magára.) Ezért üdvözlöm a változásokat - mert jönnek, ha szükség van rájuk. Néha nagyon nehéz egyáltalán szembenézni velük első pillanatokban.

Sosem tudhatjuk maradéktalanul, mit él át a másik ember, de a belülről ordító hang eddig nekem még ritkán hazudott, sajnos másokat tekintve sem igazán. Az igazat megvallva én utálom legjobban, ha ilyen helyzetekben igazam lesz.

Tehát elnézést a sémákért és a pengéért, ami néha éles volt. Mindenkinek megvan a maga útja, és azon a dolga az emberekkel, akik szembejönnek. Az ítélkezés nem az én dolgom, a vészjelzőmet pedig nem jó-vagy rossz szándék vezérli - ha kell, ha nem -, úgyis megszólal.

Úgy gondolom, ezen a világon sok tényező, érzés, szituáció vagy ember van, aki / ami megérdemli a fantasztikus jelzőt. Az érzések közül az az egyik legfantasztikusabb, amikor zsigerből érzed, hogy oka van annak, hogy itt vagy, és nem véletlen vagy pont itt, pont így, pont ebben a formában, ennek az embernek a társaságában. Mert ha lenne véletlen, akkor ez az egész mesébeillő véletlenek sorozata lenne.

Ha ezt az érzést átéled egyszer, soha többé nem akarod elengedni. Kénytelen vagy a továbbiakban megfelelni neki.

Köszönöm!

Az egyik legbonyolultabb és legösszetettebb téma egy nő életében. Régóta játszom magamban újra és újra, de most tudom letenni az asztalra kézzelfoghatóan.

Messze állok már a feminista és kékharisnyás nézetektől, amikért tinikoromban még indulatosan harcoltam volna. Nagyon szeretek természetesen klasszikus nőnek lenni, aki ugyan öntudatos, határozott, őszinte, vannak céljai, mégis, későbbi érett szakaszában anyatigris, az egyik leggyönyörűbb dolognak a családot tartja, és azt, hogy a kedvükre tehet a konyhában, az otthonban és bármikor bármilyen áldozatra képes értük. Azt, hogy az erős férfi mellett mindig is a gyenge nő szeretne lenni, mert ez megmagyarázhatatlanul mélyről, ösztönből fakad. Egy olyan társ, aki kiegészíti a másik felet testileg-lelkileg-szellemileg. Ez a kényes egyensúly úgy érzem, ma már szilárd lábakon áll, de hosszú út vezet idáig, és semmit sem vehetünk 100% biztosra. Teljesen megértem, hogy a probléma újra és újra előkerül mások kapcsán is.

Ezzel az egyensúllyal nagy örömmel mászkálsz az emberek között. Egy nőnek azt is el kell fogadnia ugye, hogy akár akarja, akár nem - nőként tekintenek rá. Ezzel semmi gond. De van valami, amit ennek kapcsán nagyon nem szeretek. Ez pedig az, amikor érzem egy hímneműn, hogy mindaz a sok közös téma, ami valaha is megfordult köztünk, csak azért volt, mert nőként tekintett rám, emberként pedig - hiába próbálom néha meggyőzni magam erről, a gyakorlat sok esetben mást mutat - aligha. Hiszen ők csak az ő férfi hangnemükben tudnak hozzám szólni, és egy percre sem képesek átlépni a semlegesség határvonalát. Hiába az átbeszélgetett esték, éjszakák, ez kizárólag a nőnek szólt, nem az embernek, és amikor ez valahogy realizálódik, semmitmondó dolog lesz az egészből - ekkor derül ki, mennyit ért valójában emberileg. Mielőtt bárki egyénileg magára venné, közlöm - több ilyen eset is volt.

Ezeken nem sértődöm meg egyáltalán, csak helyére rakom magamban az illetőt. Talán néha fáj, hogy azt hittem, a kapcsolatnak emberileg is volt jelentősége. De valahol minden ember máshogy működik. Elfogadom.

Bár jelentősen több példa mutat arra, hogy jóízű haveri beszélgetések után elégedetten távozik a két-három avagy több fél, hogy ma is adtunk valamit egymásnak úgy, hogy közben nem érezni, hogy a nemiség van fókuszban. (A jelenléte egyáltalán nem baj, szinte természetes, de ha kizárólagos szerepe van, az számomra enyhén szólva lehangoló.)

Komolykodó (egyesek szerint biztos unalmas, hagyományosan csak fap*csa) pszichológus énünk mára befejezte a praxist.
Három számomra nagyon kedves és emlékezetes, talán idekapcsolódó idézettel zárom a bejegyzést:

"Hát lehet, hogy te nőnek születtél, de biztos, hogy az agyad férfi." (Azért kikérem magamnak - pont olyan kaotikus agyam van, mint az összes többi nőnek, ha nem rosszabb. Attól, hogy valakit érdekel a hangminta sampling rate-je, a biológiai ösztönei és érdeklődése még nem változnak, kedves régi-régi tech-freak haver - ez már kb. 10 éve volt :) 

"Ercsi, tudod mit? Engem az se érdekelne, ha farkad lenne, mert ugyanolyan jóbarát lennél." (Bizony, ez egy nagyon régi kapcsolat, egyik komoly oka annak, hogy hiszek a tiszta férfi-női barátságban)

"Zio olyan, mint egy elvarázsolt rajzfilmfigura." (Micsoda bók! Nagy Disney-rajongó vagyok, és ezen félóráig vigyorogtam, kedves Jax kollega, úgyhogy kösz mégegyszer :) 

Wöáá, mielőtt eljutok odáig hogy egy rövid élménybeszámolót írjak visszamenőleg (talán a következő fél évben, de a motiváció alacsonyabb, mert a fényképezőgép sajna itthonmaradt, és az hozzátartozna a reporthoz, grr), ezt egyszerűen most és azonnal és muszájból meg kell osztanom. Nem az eszmei-zenei értéke a legnagyobb, de nálam annyira betalált a track, hogy ha torpedót játszanánk, 3 hajó süllyedne egyszerre.

Amikor a 90'-es eurodance dallamvilág és a speedmetal találkozik és összeolvad egy hihetetlen dinamikus elegyben. Imádom, imádom, imádom! Egész nap ezt nyomtam ma. Dragonforce - Strike of the Ninja! Továbbra is ők a 2. helyezett kedvencek a Sonata után.

Ma hihetetlen kulináris élményben volt részem. Kb. 8 napja vettünk Innoval a Lehel piacon egy kiló jóféle házi kenyeret. Hétközben én annyira rohanok, hogy itthon enni sincs időm, így nem szemrevételeztem közelről, hogy a kenyérke negyedkilós maradványa egy hét alatt mekkora állagváltozáson ment keresztül, nevezetesen kenyértartó hiányában megszáradt. Arra tanítottak ugyan, hogy kaját nem dobunk ki, de már megvolt a fejemben, hogy morzsának úgysem reszelem le. Ma hazahoztam pár zsemlét vacsorára, mert tudtam, hogy a kenyér valószínűleg ehetetlen.

Hirtelen perverz gondolatom támadt és megkóstoltam. A legdurvább, hogy könnyedén elharaptam, és olyan volt, mint egy zacsiban árult jobbfajta kenyérchips. Minimálisan megmikrózva és margarinnal megkenve pedig erősen toast jellege lett. Így történt, hogy a zsemléket hagytam a zacsiban kokettálni a nutellával és a dzsemmel együtt, és betoltam negyedkiló száraz kenyeret vacsorára, ráadásul nagyon ízlett. De gyanítom, ezt csak a jobbfajta házikenyereknél érdemes megpróbálni. Lehel piac rulez!

Aha, már megint eltűntem. Már megint csak a fejemben maradt meg a költözés utáni fényképes, valamint a Dragonforce-koncertes poszt. Ja, és a szülinapi Meetup. De asszem nem volt elhanyagolható élmény egyik sem, és helyet fognak kapni még, igaz, a koncert másfél hete volt. Nem voltam viszont Sonic Syndicate-n (tegnapelőtt), és Mesterkurzus előadáson hónap elején.

Gyakorlati időbeosztásom most úgy néz ki, hogy hazajárok aludni, kb. :) Össze is jöttek a dolgok, a program is elég sűrű, úgyhogy ennyit a költözés óta még mindig néhol fel-feltűnő kuplerájról, a néhai blogpostokról meg úgy a hatvanhárom teendőről, ami mind várólistán van. Kezdem utálni a halogatás művészetét, de még egy darabig jól mehet, úgy tűnik.

Aztán ismét kaptam mém-kéréseket több helyről, de köszönöm, csak mérsékelten élnék velük. A "10 ember akiket nem rugdosnék ki az ágyamból"-t most ignorálnám, mert egyrészt nem tudok felsorolni alapból sem ennyi embert, másrészt lehet, hogy dekoratív Keanu Reeves, nagyon csipázom Bruce Willist, jókat röhögök Ben Stilleren, mélységesen tisztelem Tony Kakko-t, esztétikus hasa van a Dragonforce frontemberének, ZP Theart-nak, de ez még mind kevés, hogy az ágy fogalmával összehozzuk a kérdést.

Ami már szimpatikusabb kérdés volt, azok az álmok, amik egy részét már rögzítettem is magamban, de a lista hosszú, tehát nem mindet osztom most meg, csak a lényegesebbeket, és a számozást sem tartom fontosnak. Hajtóerőnek mindenesetre nem vagyok híján, és ezt köszönöm mindazoknak, akiktől kapom.
- Dunapart, V. kerületi közepes méretű alaplakás nagy térrel (luxusra abszolút nincs igényem semmilyen téren, de a környék az maga egy szerelem)
- A szakmámban és minden téren a maximumot nyújtani
- Ott lenni és oda tolni energiát, ahol valóban szükség van rám
- Embereket segíteni a saját személyes fejlődésük útján, megosztani a tapasztalataim
- Visszatérni hobbiszinten a zenéhez és a hangképzéshez
- Grafikában a régmúlthoz, kézirajzhoz, festészethez
- Valami hasznosat írni.
- Támogatni azokat a gyökereket, ahonnan fakadtam, legyen az család, baráti kör vagy alkotó társaság.
- Távlati célként egy boldog család, 2 lurkóval. De előtte még sok feladat vár rám.

És nem. Továbbra sem kötök alkut a leglényegesebb kérdésekben. Viszont stabil alapként lehet rám számítani, ha valaki stabilan viszonyul hozzám. A reménykedés szót pedig töröltem a szótáramból azokat a dolgokat illetően, amik kizárólag rajtam múlnak.

Jó éjt, vigyázzatok Magatokra! Majd leszek. Pár napja pedig ez jár a fejemben, és még mindig nehezen értem meg a progresszív zenét, de ennek a bevezetője csúnyán kedvenc.

Ma a szokásos esti msn-köreim futása közepett, elég felkavaró témákat taglalva egy elég felkavaró post linkje került hozzám. Az alkotó neve VicGilson, és Chosy blogjában már többször láttam őt a kommentelők közt. Eleve tetszett a gondolkodásmódja, az, ahogy áll a világhoz, és a post világosan bizonyítja, hogy ezt a hozzáállást a legnagyobbnak tűnő gödör mélyén is képes megőrizni. Ezekben a gödrökben esnek kétségbe a legtöbben, és azt hiszem, csak az nevezheti magát igazán nagy hősnek, aki ilyenkor is felfelé tekint - pedig az egyetlen helyes hozzáállás ez, és nincs alternatívája.

Beszéljen a post maga a részletekről, én pedig kiragadnék néhány sort, ami engem - így ismeretlenül is beleélve magam az Ő helyzetébe - igencsak mélyen eltalált.

Rá kellett jönnöm, hogy én sem voltam különb, mint az emberek túlnyomó többsége. Hogy két kézzel tékozoltam, amit a Jóisten adott nekem.
Az emberek jó részében ott szunnyad valami, amit ha beteljesítenének, megvalósítanának magukból, akkor egy jobb és szebb világban élhetnénk. Erre azonban - néhány kivételtől eltekintve – nem vagyunk képesek.
S amikor véget ér az életünk, jogosan szegezi majd nekünk a bennünk alvó önvalónk: miért nem voltál önmagad? Ez a számadás a talentumról. Elpocsékolni a tehetségünket, lehetőségeinket, elvesztegetni az időnket, eltékozolni az egész életünket. Csak azért, mert inkább arra játszunk, hogy megússzuk az életet – ahelyett, hogy igazi szenvedéllyel, őszintén élnénk.

Köszönöm, hogy idézhetem ezeket a sorokat, és meggyőződésem, hogy Neked itt még dolgod van, nem is kevés! Bár keveset tudok rólad, de teljes erőből szurkolok a barátaiddal tartva, hogy talpra állj!

Ez a hét főleg a költözés utáni viszontagságokat ölelte fel. Képtelen vagyok nagy műgond nélkül kipakolni csak úgy, rendszert teremteni muszáj, ez aztán jól elvette az estéket, nap végére pedig egy hullához voltam hasonlatos. De ígyis sikerült hét elején Chosyéknál látogatást tenni, amit nagyon köszönök, mert hihetetlen társaság ők ketten, Ricsivel együtt. (Chosyval kiderült, hogy a ruhaméretünk is azonos, így egy kimerítő mazsolázást is tartott nekem azokból a cuccokból, amit ma már nem érez hozzá közelállónak.)

Odabent hétköznap a családias hangulat teljesen inspiráló, így a nagyobb kihívásoktól se ijedek meg (nemmintha szokásom lenne).

Azon elmélkedtem, mennyire szívemhez nőttek azok a helyek, ahol huzamosabb időt töltöttem el, legyen az lakás, környék vagy munkahely, és az ott lévő emberek, esetleg egy sokszor járt rutinútvonal. Egész egyszerűen egy sajátos térkép van már a fejemben, és valahányszor járom az utcákat, környékeket, majdnem mindről eszembejut valami, néha negatív, néha pedig széles mosolyt előidéző emlékek. Bármilyen szép környéken járhatok, lehet az a Rózsadomb is, ha nem tudok egy emléket kötni az utcához, nem érzem otthon magam ott, semmit nem jelent az üres tökéletessége.

Aztán abba a gondolatmenetbe is belefolytam magamban a mai hazaút során, hogy az ideiglenesen vesztesnek vagy kellemetlennek tűnő helyzetek milyen nyomokat hagytak bennem. Kétségbeejtő felismerésre jutottam. Ezek a helyzetek voltak rendszerint az előfeltételei és megteremtői olyan dolgoknak, amik végül feljebb emeltek. Szinte minden ilyen szitu kockázatot jelent, ha ideiglenesen tekintesz rá, mert lehet, hogy átmenetileg rosszabb körülmények közt vergődsz, vagy rosszul érzed magad a bőrödben, csak az emberek azt felejtik el, hogy ezekből a dolgokból alakulhat ki valami, ami az előrelépésed feltétele. Ideiglenesen persze hogy nehéz, hogy a fenébe ne lenne az, de ha csak egy kicsit is képes vagy globális és átfogóbb tekintettel nézni a folyamatot, tudni fogod, hogy épp egy szükséges dolog történik veled, és nem anyázásra fordítod majd az energiáid legnagyobb részét. Netán kilépsz a "szarban vagyok"-loopból is. Van ilyen.
Vagy megvalósítok valamit, vagy hozzá se kezdek - de nem álmodozom róla!